Azért jó egy hatszobás polgári lakást bérelni a Dob utcában a haverokkal, mert sosincs hiány programban. Szombaton úgy éreztem, hogy e napon isteni küldetésem nem végezni semmit, ami hasznos lehetne. Ehhez egész könnyen találtam partnert. Amikor visszaértem a családi ebéd során elfogyasztott dupla adag töltött káposzta után, már három lakótársam wiizett úgy, mintha nem lenne holnap. Hagyományos pizzarendelős, játszós lusta szombatot akartam tartani, ezt a tervet Don azonban egy mondattal keresztülhúzta. „Legyen esélykiegyenlítő Wii, hogy egyből alapozni is tudjunk az estére!” - mondta és ezzel csákánnyal vágta fejbe hátulról a kulturált szórakozás esélyét. Az esélykiegyenlítő játék lényege: a versenyzők közül amelyik nyer, az iszik. Ehhez persze előkerült Don papájának rabvallató törkölye. Valójában egész iható pálinka, csak könnyű beszerezhetősége miatt (az idősebb Don hozza, ha akarjuk, ha nem) már kezdjük unni. Esélykiegyenlítéshez azonban kiváló, így mire eljött az esti koncert ideje, már sakálrészegen próbáltunk bokszolni, teniszezni és autót vezetni, többnyire sikertelenül.

Le is tettük a kontrollert és testületileg átvonultunk a Delíriumba, ahol egészen kiváló psychobillyvel pörgette a közönséget a Yellow Spots, egy rézfúvósokkal és nagybőgővel megerősített rockzenekar, egészen beteg és véres témákat dolgoz fel. A Yellow Spots következetes csapat, ugyanis egy külföldön elkapott fertőzés következtében a tagok egy része zombivá változott. Így el lehetett hagyni az addig szükséges sminkelést és jelmezeket, mindennapi valójukban is éppen elég förtelmesek. Ha le is esnek néha a végtagjaik, elég visszafércelni akár egy másik embertől származó pótdarabot. Hátránya az állapotuknak, hogy a nagybőgős egy jobb koncerten csontig koptatja az ujjait, így elég gyakran kell új kezet szereznie. Aberrált Atya, az énekes időnként leszakítja valamelyik végtagját és azzal püföli a közönséget. Viszont a rothadó testek konzerválásának egyik legjobb módja a tömény alkoholban áztatás, úgyhogy Aberrált nyilatkozata szerint a zenekar életmódja a zombivá válás miatt gyakorlatilag nem változott. Elképesztő partit csináltak a Delíriumban, a falról is csöpögött az izzadság. Vagy negyven tomboló őrült verekedte végig a koncertet az első sorokban, köztük mi is. Don előrelátóan lecsempészte a pincehelyiségbe a pálinkát és folyamatosan fogyasztott, időnként mi is kaptunk utánpótlást a torkunkba. A fizikai megsemmisülés határán fejeztük be a koncertet, remegő lábbal ültem le a sörpadra és megpróbáltam úgy lélegezni, hogy minél kevésbé fájjon.

Tati lakótársammal ügyes taktikát alkalmazva pont két alig huszonéves rockercsaj mellé telepedtünk, pár perc múlva már beszélni is tudtunk hozzájuk. Felosztottuk a feladatot, Tatié volt a rózsaszín hajú, hatalmas zöld szemű, piercingfüggő punk kislány. Nekem jutott a hosszú barna hajú, bőrdzsekis, a háromnegyed liter pálinka varázsüvegén keresztül nézve elképesztően szexi bombázó. (Így már követtem el hibákat, nem is kicsiket, úgyhogy kikértem a relatíve józan Csita véleményét is. Az „aránylag helyes” válasz tökéletesen megfelelt.) Azért meglepődtünk, hogy az állapotunk ellenére a csajok nemcsak hajlandóak voltak beszélgetni velünk, de nagyokat kuncogtak még Tati éppen hogy közepes poénjain is. Kiderült, hogy a barna démont Violettának hívják, eladó a tegezős svéd bútoráruházban és egészen elképesztő felsőtesti a dottságokkal rendelkezik. A beszélgetés további tartalmára nem nagyon emlékszem, de két körrel később már ki-ki nagyban smárolt a partnerével. Éppen a melltartója anyagának minőségét ellenőriztem, amikor Violetta kivette a nyelvét a számból, kihámozta magát a karjaim közül és közölte, hogy el kell mennie. Tatiék már eltűntek, úgyhogy csak kérni tudtam a lányt, hogy maradjon vagy menjünk át hozzánk. Egyikre sem volt hajlandó, csak felírta egy papírszalvétára a telefonszámát, a zsebembe gyűrte és lelépett.

Úgy éreztem, hogy mindent kihoztam a buliból, amit lehetett, ezért innentől nyugalommal iszogattam tovább és figyeltem pajtásaim rendetlenkedését. Az ötödik-hatodik sörig minden rendben is volt, csak végül a sör, a pálinka és a rakott káposzta összekapott a beleimben. Nem akartam bokáig szaros gatyában menni haza és az addigra már balkáni állapotokig amortizált vécébe kényszerültem. Másfél kilóval könnyebben tűnt fel, hogy nincs vécépapír. Minden zsebemben talált papírt elhasználtam, hogy kulturáltan léphessek ki az ajtón. Sajnos tíz másodperc késéssel jöttem rá, hogy a Violetta elérhetőségét tartalmazó szalvéta is eltűnt a lyukban. Ocsmányul káromkodva ittam meg a búcsúsört és csak az vigasztalt, amikor elmesélték, hogy Don ezalatt végig a flippergépet próbálta rábeszélni egy gyors cumira a sarokban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.