Ma semmit sem sikerült elvégeznem a tervezett feladatokból, pedig hétfőn már prezentálni kell az eredményeket. Ha kell, másnaposan is szoktam tudni dolgozni, de azt nem sejtettem, hogy a tegnap este ennyire brutális lesz. Okos alapozással kezdtünk a Laliékkal a Tulipánban, mert azt tudni lehetett, hogy a Labirintus-buliban minden aranyárban van. Azért én visszafogtam magam, mert munkatársak előtt nem taktikus ocsmány módon bebaszni. (Kivétel a csapatépítés, amikor ingyen van a pia és az értékesítési vezető is sugárban hányja össze a hangosítást.) Felesverseny helyett csak beszélgettünk, Zsófi például beszámolt Bonifác, a sárkány mindennapjairól. A kis tüzesgőte teljesen összehaverkodott a komondorukkal, folyamatosan rajta lovagol és együtt is alszanak. Emiatt tűzmentesíteni kellett a kutyaházat, mert ha túl gyúlékony a vacsora, Bonifác hajlamos álmában tűzlabdákat eregetni.

Kilenc körül átbattyogtunk a partiba, ami gyakorlatilag még töküres volt, úgyhogy folytattuk a kulturált szittyózást, csak négyszer annyiért. Azért éjfél előtt megtelt a hely, például megjött a HR-es Anita is, két barátnőjével. Egyikük sem volt szomjas, ráadásul olyan vadítóan néztek ki, hogy minden vér kiment az agyamból. Éppen ünnepeltek valamit, csak később sikerült Anita mellé keverednem a bárrészen. A cégnél nem nagyon találkozunk, de azért csak találtunk közös témát. Nagyon meglepett, hogy milyen jó vele beszélgetni, nemcsak nagyon jó nő, hanem intelligens is. Általában fázom az okos csajoktól, de Anita csak szexibb lett tőle. Már-már úgy éreztem, hogy rákanyarodtunk a célegyenesre - szinte összeértünk, olyan közel álltunk egymáshoz és mélyen egymás szemébe nézve csak egy jó pillanatra vártam. Ekkor érkezett meg teljes sebességgel az egyik barátnője a hírrel, hogy a harmadik csaj a társaságukból rosszul van, azonnal menjenek kimenteni a női vécéből. Olyan hatásosan taposta szét a tökéletes helyzetet, mint egy hasmenéses elefántcsorda. Persze felajánlottam, hogy segítek, de nem nagyon volt rá szükség, az este lehetősége meg már úgyis tönkrement. Kirángatták a hülyepicsát a klozettról és bepakoltuk a taxiba. Ketten kellettek mellé és valahova Rákoskeresztúrra mentek, Anita is csak adott egy puszit és mondta, hogy majd az irodában találkozunk.

Úgy felhúztam magam miután leléptek, hogy ököllel ütöttem a betonkerítést. Persze odajött egy egybenyakú biztonsági, hogy akkor most miahelyzet, miahelyzet, mivanmá. Öt mondatban elmeséltem neki a történteket, mire gorillától szokatlan módon biztosított az együttérzéséről. Javasolta, hogy nyugodjak le, utána menjek vissza a buliba és nézegessek csajokat, hátha nem halott még az este. Megköszöntem a tanácsot és hogy nem dobott le a hegyoldalon, aztán próbáltam megkeresni a többieket.

Persze a csúcsidőszaki tömegben esélyem sem volt, viszont belefutottam egy régi évfolyamtársamba, Attisba. Éppen a színes, szagos, térhatású vizuálhátteret nézte a partiteremben egy nagyon hippikrisztus fejű haverjával. Sose voltunk országos cimborák, de a gimiben sokat lógtunk együtt a Tulipánban és ő már barátságosra szívta magát. Egyből megkérdezte, hogy kérek-e a tuti varázsgombájából. Még az amszterdami importnál is jobb, mágikusan fejlesztett sámángalóca, a természettel való egyesülésre használják a zöldmágusok. Amúgy nem szoktam ilyennel élni, elég nekem a sör vagy a vodka, de azt gondoltam, hogy ezt az estét már úgysem ronthatom el. Tévedtem, itt fordult a sztori romantikus komédiából horrorbörleszkbe.

Azt mondta, hogy csak nyammogjam el, ami a zacskóban van, de annyira kész volt, hogy nem a majdnem üres, hanem a majdnem teli zacsit adta oda. Félóra múlva jött rá a bakira, amikor én már Tündérföld túlsó határán jártam a Télapó szánján, amit hat felszerszámozott űrrepülőgép húzott. Érzékeltem, hogy beszél hozzám, de mintha vízesésen keresztül kommunikáltunk volna, úgyhogy hamar feladtam. Az első tíz-húsz év békésen telt, a kezemben lévő felespoháron csillogó fénnyel beszélgettem. Aztán jöttek a jégóriások, akik el akarták venni. Becsületemre legyen mondva, emberként küzdöttem és megvédtem a tulajdonomat. A szárnyas oroszlánokkal már nehezebb volt, általában egálra jöttek ki a partik. Az egyikkel számot is cseréltünk, hogy később edzőmeccseket szervezhessünk. Végül jött egy alacsony, bajszos figura, kezek helyett villámokkal. Be se mutatkozott, egy mozdulattal ledobott a bolygóközi űrbe. Pár évig csak zuhantam és a Szaturnusz gyűrűit nézegettem, amíg arra nem lovagolt egy szamuráj. Nagyon kedvesen felvett maga mögé a nyeregbe és elvitt a Holdig. Még tanácsokkal is ellátott, mint például máskor hozzak űrruhát és akkor nem fogok fázni. A Kopernikusz-krátertől meg már az éjszakai elhozott az Astoriáig. Reggel fájó kezekkel és országos náthával ébredtem. Azóta csak feküdtem, teáztam és nem mertem felhívni az Attist, hogy megkérdezzem, valójában mi történt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.