A nap híre azon kívül, hogy visszajött a menedzsment a varázsfelmérésről: a Csákvári Zsófinak megint sikerült galibába keverednie. A Zsófi az egyik marketinges csaj: alacsony, kicsit pufók, sok göndör barna hajjal meg egy vastag keretes szemüveggel. Csupaszív, mindenkinek segítő alkat, ő szervezi a születés- és névnapi bulikat meg összeszedi a pénzt a csapatépítésen az extra igényekre. Van aki szerint lúzer, de én imádom. Nagy szája van és zseniális a humora, de ki tudok borulni, miket meg nem csinál.

 

Ma például hatalmas vigyorral mutogatta a konyhában a reggeli szerzeményét. A Nyugati aluljáróban egy mocskos szakállas, sapkás, gyanús ürge sétáltatott spárgán valami egzotikus gyíkot. A reggeli rohanásban senkit nem érdekelt, csak a Zsófi állt meg, aki persze minden teremtett lénynek barátja. A csávó a kezébe adta, mire a kis pikkelyes egyből felrohant a kabátujján, elhelyezkedett a vállán és elaludt. Zsófi erre nyilván képtelen volt otthagyni, pedig van már nekik minden állat otthon, kutyától aranyhalon át papagájig. A fickó tízezerre taksálta, amit Zsófi szó nélkül kifizetett. Persze azonnal leteremtettem: az állat nyilvánvalóan lopott, valószínűleg beteg és azt sem tudja, milyen fajtájú és mivel kell etetni. Másrészt a feléért is megkaphatta volna, csak eszébe sem jutott alkudni.

 

Ő tartotta magát: a koszos indianahókszdzsekis faszi megmondta, hogy kaliforniai famászó kajmán és növényevő, saláta meg tyúkhúr kell neki. A mellettünk békésen kortyolgató Schlesinger Feri erre visszaköpte a csészébe a kávéját. Ő ugyanis amellett, hogy a kevés normális sales-es egyike a csapatban, imádja az állatokat. Nem csak szereti őket, mint a Zsófi, hanem ismeri is, elvégezte a biosz szakot a SZIE-n és majdnem állatorvos lett. Hogy miért és hogyan lett belőle Sales Team Manager nálunk, azt még nem tudtam kihúzni belőle. A lényeg az, hogy köhögve és röhögve közölte, hogy a kajmán először is dél-amerikai, másodszor is egy alligátorféle és vízben él, harmadrészt húsevő.  A famászást már nem is kommentálta. Ekkor bejött a konyhába a Radványi, mire mindenki spontán visszament az asztalához.

 

Engem azért feszített a kíváncsiság, úgyhogy még a délelőtt folyamán átmentem a marketinges csajokhoz. Egyrészt ott a Kocsis Ági, aki minden szögből és csomagolásban elképesztően jól néz ki, másrészt érdekelt, hogy mi lett a Zsófi gyíkjával, amit én reggel meg sem tudtam nézni rendesen, mert egy teásbögrében aludt. A lányoknál éppen kupaktanács ment, próbálták kitalálni hogy miféle állattal van dolguk. A kishüllő közben felébredt és megette a salátát, majd belemajszolt a szalámis zsömlébe és az almachipsbe is. Így az étrendje nem sokat segített az azonosításban.  Emellett a Schlesinger, akitől a megfejtést várták, szintén közölte, hogy ötlete sincs. Én nem próbáltam hozzászólni. Városi gyerek vagyok, a madarakról is csak azt tudom, hogy amelyik nem veréb, az galamb. Nyilván nem lesz esélyem egy másik kontinensről származó gyíknál. Ehelyett inkább játszottam Bonifáccal, ahogy Zsófi érthetetlen okokból elnevezte. Tényleg nagyon szép kis állat, nem nagyobb egy arasznál, de a zöldeskék alapszíne mellett a feje piros, a hasa élénkkék, a fejétől a farkáig meg fekete szarvacskák sorakoznak. Mindent megpróbált megrágni, mintha még éhes lenne. Különösen lelkes volt a széntablettákkal, amiket valamelyik csaj készített ki magának. Mire meg tudtam mozdulni, már be is nyomott egyet. Látszott a nyakán meg a hasán, ahogy leér a gyomrába a pirula. Töprengtem, hogyan tálaljam Zsófinak azt, hogy nem kell parázni az állatka fajtáján, mert első nap sikeresen megmérgeztem.

 

Eközben Bonifácon látszott, hogy nagyon koncentrál és készül valamire, majd pár perc múlva böfögött egy embereset. Egy irizáló, pingponglabda méretű buborékot fújt ki, amelyben mintha lángok táncoltak volna. Mivel sosem volt anyi eszem, hogy gondolkodjak mielőtt cselekszem, mutatóujjammal kipukkasztottam a buborékot. Tényleg tűz volt benne, ami jól megégettem a kezemet és a szerteszóródó parázs meggyújtotta az asztalon a papírokat. Az ezután következő csapkodásban és káoszban Bonifác persze megijedt és elbújt a szekrény mögé. Szerencsére el tudtuk oltani a lángokat, mielőtt a füstérzékelő bekapcsolt volna, de legalább kiderült, hogy Zsófinak sikerült egy kínai sárkányt vásárolnia. Gratuláltunk neki, különösen Gyuri, az ügyvezető igazgató, aki pont akkor jött be, amikor úgy nézett ki, hogy felgyújtottuk az irodát. Úgyhogy megfogtuk Bonifácot, és kussban rebbentünk szét, pedig a Gyuri tényleg jó fej és nem szívózott. Viszont senkinek nem hiányzik a mai forgatagos időkben, hogy kibasszák a munkahelyéről, ezért inkább a belső céges chaten szívattuk a Zsófit a munkaidő további részében.